A Mecsek hegység lankáin több ezer éve él az ember.
A kedvező természeti adottságok és a jó földrajzi elhelyezkedés a civilizáció korai kialakulását tette itt lehetővé. A történelem viharai ellenére e vidék fejlődése századokon keresztül töretlen volt. Ennek alapját a közlekedési és kereskedelmi utak találkozása, a virágzó erdő, valamint mezőgazdaság, a sokoldalú kézművesipar, továbbá Pécs város közigazgatási, kulturális és vallási központ jellege vetette meg.

A szén volt az ipari élet elindítója. A kőszén megmozgatta a világot és az ipari haladás motorjává lett. A gőzmozdony és a gőzhajó a széntől kapta erejét. Minden gép, amely termelt és teremtett, elsősorban a kőszéntől kapott energiával élt, s túlzás nélkül állítható, hogy az elkövetkezendő évszázad elején is élni fog.”
A váraljai ásvány-előfordulás területe az Észak-mecseki szénbányászat bölcsője volt. A szén felkutatására Mária Terézia 1766. és 1768., valamint II. József 1782. évi udvari kamarai rendeleteiben beígért magas jutalmak (100 arany) hatottak ösztönzőleg. Ennek ellenére a szén felszínközeli kitermelését egy Huth nevű bányász csak 1793-ban kezdte el. Bányászati tevékenységét (kibúvás menti külfejtéses kitermelését) vélhetőleg a Váraljai-hegy nyugati oldalára terjesztette ki.

A szénelőfordulás azonban 1797-ben, Kreho György bonyhádi orvos révén vált ismertté. Kreho a szén kitermelését viszont már tárókban (vízszintes alagutakban) folytatta. A szénelőfordulás megismerése céljából táróit ő már a Váralja-völgy (Györe-hegy és Váraljai-hegy közötti völgy) mindkét oldalára telepítette. Bár a kezdeti próbálkozásai sikerrel kecsegtettek, a kitermelt szén értékesítési nehézségei (a szállítási útvonalak hiánya), valamint a bányamunkára vállalkozó helybéli jobbágyok munkabére és a Pécsi Püspökségnek fizetett bérleti díj, mint jelentős költségterhek a termelő tevékenység ellehetetlenüléséhez vezettek.

A nagy nyereség reményében ugyanezen időszakban (1804. és 1807. között) más vállalkozók is megpróbáltak kisebb területekre bányászati jogosítványokat szerezni. Szakismeretek és pénz hiányában ők viszont rablógazdálkodást folytattak. Ezért a püspöki uradalmat kezelő kamara 1807-ben a Közép-hegy keleti felét Váralja községnek, míg a nyugati felét - a Váralja-völgyi bányatelekhez csatoltan - Krehonak adta bérbe. A község és az akkor már pénzügyi nehézségekkel küzdő Kreho, a rendszertelenül telepített táróival, valamint rablógazdálkodásával kilátásba helyezték a bérbe vett területek további bányászati hasznosulásának a bizonytalanná válását. Ezért Berks Péter, akkori kincstári bányaigazgató 1809-ben az egész területre kiterjedően betiltotta a bányászati tevékenységet.
Ezt követően a püspöki uradalom a meglévő tárókat - házilag kezelve, - csak esetenként vonta termelésbe. Az időszak jelentősebb bányászati tevékenységei:
a Váralja-völgy nyugati oldalán 1809-es kezdéssel kihajtott, összesen 130 m hosszúságú Ferenc-táró és a Kőszírt-völgy (Középhegy és Meleg-oldal közötti völgy) délnyugati oldalán 1812-es kezdéssel kihajtott, összesen 273 m hosszúságú Borbála-táró voltak. A fellendülést a Borbála-táróban feltárt három művelésre alkalmas széntelep jelentette. A kincstári bányaigazgató engedélyével sikeresen indított bányászati vállalkozás fénykora azonban nem tartott sokáig. A Pécsi Püspökség a bányászatot 1814-ben ismételten beszüntette.

Az érintett területen a későbbiekben nagymányoki és váraljai jobbágy-csoportok végeztek bányászati tevékenységet. A nagymányokiak a Borbála-táróban, míg a váraljaiak a Váraljai-hegy keleti oldalán, a még Kreho által 1808-ban lemélyített József-aknában igyekeztek szenet termelni. A két konkurens vállalkozás azonban a termelés jelentős költségterhei következtében ellehetetlenült.
Rablógazdálkodásszerű tevékenységüknek a Kolb-féle társaság 1817. évi megjelenése vetett véget. A társaság a bérleti jogot megszerezve, a termelést 1841-ig gyakorlatilag szüneteltette. A Kolb-féle társaságot 1841-ben a Miesbach-Drasche vállalkozás váltotta le. A fellelhető adatok szerit 1844-ig az össztermelése viszont jelentéktelen; mindössze 1.111,4 tonna volt. Ezután az érintett területen a bányászkodás a kiegyezésig ismét szünetelt.

A termelést 1871. július 1-ével Grün Benő és Kohn Ignác pécsi lakosok kezdték el. Bár az ő bérleti joguk 30 évre szólt, azonban az 1874-ben ugyanitt szénkitermelési jogot szerző osztrák Victoria Kőszénbánya és Kokszgyár Részvénytársasággal kooperálva, 1873-tól szervezett bányászati tevékenységet folytattak (Kőszírt-völgyben a Riegel- és a Karolina-tárók kihajtása, kokszelőkészítő-szénmosó mű beruházási terveinek elkészíttetése, brikettgyártás feltételeinek megteremtése).
A Dunagőzhajózási Társaság megvásárolva a jogosítványait, a Victoria Kőszénbánya és Kokszgyár Részvénytársaságot 1895-ben az érintett területről kiszorította. A következő tulajdonos-váltásra 1899-ben, a Délmagyarországi Kőszénbánya Részvénytársaság megalakulásával került sor. Ettől függetlenül az érintett területen továbbra is működnek kisebb bányavállalkozások (Bonyhádról Bonyhádi Géza , valamint Csillag és Wilhelm gőzmalom-tulajdonosok, illetve Váralja község vállalkozásai).

A Délmagyarországi Kőszénbánya Részvénytársaság bányászati tevékenységét a Váralja-völgy nyugati oldalán a Lajos-akna 150 m mélységig történő lemélyítésével kezdte el. Kitermelésre alkalmas, vastagabb széntelepek hiányában az akna további mélyítését azonban 1904-ben leállították és tőle mintegy 1000 m-re keletre telepítették az Új-aknát. Ebben az első termelő szint 60 m-es mélységben helyezkedett el. Az aknamező szintosztása, a kor szokásának megfelelően; 40 m-es volt. Az aknamezőben a keresztvágatokkal mind a négy műrevaló széntelepet sikerült feltárni, azonban azok a legfelső szinten vékonyaknak (1,2 - 1,5 m) mutatkoztak. Ám a művelési mélység növekedésével vastagodásuk egyértelműen kimutatható volt (a harmadik szinten vastagságuk már elérte a 3 - 8 m-t).

A bajai vasúti híd megépítése és az Alföld, mint új értékesítési piac kereskedelmi forgalomba való bekapcsolódása a társaságot a bányászati tevékenysége fokozására ösztönözte. Így került sor az 1910. és 1912. közötti időszakban a Gusztáv-táró és az Új-táró kihajtására. A cég ezen tevékenységének eredményeként, 500 m mélységig az aknamezőben mint egy 900 kt szénvagyon került feltárásra. A kitermelt szén elszállítására pedig a külszínen keskeny-nyomtávú vasútvonalat létesítettek (a tárók bejárataitól induló keskeny-nyomtávú vasútvonal a váraljai Rámpa elnevezésű helynél kapcsolódott a Dombóvár-Bátaszék országos vasúti szárnyvonalhoz).
A vállalkozás további termelő tevékenységének az igen gyakori balesetek (sújtólég és szénporrobbanások), valamint az I. Világháború vetett véget. Az ásvány-előfordulás területén következésképp a termelő tevékenység 1914. és 1919. között szünetelt. A bányászati tevékenység újraindítása a Váralja-völgyi Margit-táró 1922. évi megnyitásához köthető.

Az 1926. évi vagyonátruházás után az új tulajdonos az Esztergom-Szászvár Kőszénbánya Részvénytársaság lett. Terveit azonban ez a vállakozás sem volt képes valóra váltani. Így a szénkitermelés joga a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaságra, - mint anyavállalatra - szállt. Az új tulajdonos a szén kitermelését Máza, illetve Nagymányok felöl kísérelte megvalósítani, ám próbálkozása szintén meghiúsult. Ezért az érintett területen a bányászati tevékenységet 1938-ban véglegesen beszüntette.
Az ásvány-előfordulás területén 1953-ban - minden előzetes kutatás nélkül - a bányászati tevékenységet újrakezdték. A feltárás a Váralja-völgy keleti oldalán lemélyített két lejtős aknával (Karolina I. és II. lejtős akna), illetve ugyanott több feltáró létesítmény (Gusztáv-ereszke és Vörös Csillag lejtősakna) kihajtásával vette kezdetét. A bánya ekkor már állami tulajdonú, üzemben tartója; a Komlói Szénbányászati Tröszt. Kapacitása: 50 t/nap volt. Termelvényét - a korábbi keskeny-nyomtávú vasútvonal Nagymányokra történő lehosszabbítása után - a nagymányoki brikettgyárba szállították. A szénbányászat azonban továbbra sem bizonyult kifizetődőnek. Ezért összesen 57 kt szén kitermelése után az érintett területen a bányászati tevékenységet 1962. 09.06-ával véglegesen befejezték.

A Központi Földtani Hivatal az ásványvagyon-előfordulás környezetében a geológiai kutatásokat viszont továbbra is folytatta. Döntően az 1976. és 1985. évek között lemélyített fúrólyukak adatait feldolgozva; egyértelműen megállapítható volt, hogy a korábban művelt területtől délre óriási szénvagyon helyezkedik el (Máza-Dél - Váralja-Dél elnevezési terület). Az akkori ismeretek szerint a jelenlegi bányászati technikával itt biztonságosan kitermelhető (műrevaló) ásványvagyon volumenét félmilliárd tonnára becsülték (az ország 1985. évi feketeszén fogyasztásával számolva; a megkutatott készlet megközelítőleg 200 évre elegendő).

A vállalat az új terület mellett, a korábbi bányatelken is végeztetett felszíni geológiai kutatásokat. Az 1992. évben lefolytatott vizsgálat a nagymányoki brikettgyár külfejtési feketeszénnel való ellátásának a megoldási lehetőségeit kutatta. Azonban a szénbányászat visszafejlesztése a kutatási eredmények hasznosításának gátat vetett. Az előzőekben leírtak alapján - minden különösebb elfogultság nélkül - kijelenthető, hogy a környék nagyon jelentős, igen jó minőségű szénvagyonnal rendelkezik. Hasznosulása azonban csak a távlati jövőben várható. A környék bányászati ipara fénykorának az eljövetelében, s egyben az itt lakó emberek megélhetési körülményeinek a nagymértékű javulásában bízva; reméljük ezen várakozásunk nem az örökkévalóságig fog tartani!


Forrás: Babics András: Az észak-mecseki kőszénbányászat története 
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.
Szirtes Béla: A mecseki kőszénbányászat
Kútforrás Kft., Pécs, 1993.